2011. szept. 11. 12:16 - írta Tüskevár

Igen, adós vagyok ezzel a bejegyzéssel egy ideje... Mivel jól alakultak a dolgok, nem éreztem késztetést arra, hogy világgá nyavajogjam, viszont nem szeretek tartozni, ezért hát most mégis megírom.

Történt még év elején, kicsivel azután, hogy Fanta betöltötte az 5 hónapos kort, hogy úgy véltem, elérkezett az ideje a gyermekáldásnak. Kicsit aggódtam mondjuk a szeleburdi és önfejű természete miatt, nem tűnt annak a született anyatípusnak, de hát az, hogy minek tűnik, nem jelent semmit, úgyhogy belevágtam. Jövendőbelije már régóta "le volt zsírozva": Belthazort, egy gyönyörű algerian black srácot néztem ki az Alag-Dombi tenyészetben abban a reményben, hogy ha nekem nem is sikerült fekete sünit szereznem, egy rakás fekete kölyköm még lehet, hiszen Fanni is elég sötét, és a családfájában ha messze is, de fellelhető fekete ős. Annak rendje és módja szerint el is vittem Fannit Dunakeszire, hogy két hetet töltsön a lovagjával. Hát, a két hétből végül csak egy lett, mivel Fantácska nem az a típus, aki beletörődik a számára kényelmetlen szituációkba, úgyhogy Belthazor fülét némileg átszabta... Nem volt súlyos sérülés, de hazahoztam, még mielőtt eldurvulnak a dolgok.

Aztán itthon izgultam, méricskéltem minden nap, hízik-e már, forgattam, nézegettem, de nem igazán tudtam megállapítani, hogy végső soron vemhes maradt-e. A történethez hozzátartozik, hogy Belthazor elég sutyiban udvarlós típus, se látni, se hallani nem lehet, ahogy ténykedik, valahogy mégis összehozza, tehát kvázi azt sem tudtuk, hogy van-e miért vemhesnek lennie Fanninak, annyira a sötétben tapogatóztunk.
Végül a 20. nap környékén nem bírtam magammal, bementem az állatorvoshoz, és megkérdeztem, hogy van-e rá esély, hogy megmondja nekem, hogy vemhes-e a sün. Azt mondta, hogy végülis megpróbálhatjuk megultrahangozni, most már látszania kell, ha van valami. Sünnel ugyan még nem próbálta, de hát valahol el kell kezdeni. Nosza, délután felnyaláboltam a sünt, és mentünk UH-ra. Doktorbácsi megállapította, hogy 3 vagy 4 magzat biztosan van, Belthazor ügyes volt, öröm és a megkönnyebbülés. Aztán várakozás. Fanta hízogatott, a 36. napra már 400 grammos volt az eredeti 300 helyett, fészket épített, vártuk nagyon a babákat. Közben ugyan volt két nagyon nyugtalanító nap, amikor Fannit reggel hibernációközeli állapotban találtam, hideg volt, remegve mozgott, csak néhány gyászbogárlárva tudta kirángatni ebből az állapotból, de úgy véltük, ettől még megmaradhatnak a kölykök, tehát átköltöztettük Fannit a forgalmasabb szobába a sünszekrény mellé, ami szerencsére sikeresen megszűntette a hibernációra tett kísérleteket, és vártunk türelemmel. Egészen a 45. napig, amikor megelégeltem a dolgot, és ismét meglátogattuk Kántás doktor urat, hogy mondja már meg nekem, hogy miért nem szül a sün, és mi a fenét csináljak vele. Ott jött a kopp: egy darab kölyök nincs Fantában, csak álvemhes, azért viselkedik úgy, mint aki szülni készül. Az ultrahangon látott kölykök felszívódhattak valamikor út közben. Várjunk egy hetet, és vissza pasizni. Így is történt, megint utazás, Belthazor, aztán jött a jól ismert várakozás. Ez alkalommal Fanni nem is hízott igazán, 420 gramm volt csak a vége felé, ezért ismét elvittem állatorvoshoz véleményért (ez ugyanaz az alkalom, amikor Milka alatt megtaláltam Cicerót, mikor őt is vittem volna "ítéletre"). Kis tapizás után ismét kierült, hogy ez csak álvemhesség.

Agyaltunk Mellyvel, hogy mi lehetett a gond, de nem tudtuk megállapítani, hogy Belthazor nem tetszett neki, vagy az utazással volt baja, ezért úgy döntöttem, egyszerre iktatom ki mindkét problémaforrást, és amint hazaértünk, bezsuppoltam hozzá Bozontot. Vele aztán gyorsan a lényegre tértek, pici fiam nem hagyott cserben. Éjjel viszont egy pár nap után nagy lett a ramazuri, semmi hajtépés szerencsére, csak puffogás és macskaalomszórás, de nem hagytak aludni, ezért pár napig Bozó a szekrényben aludt, és csak nappal volt együtt Fannival. Amikor láttam, hogy nem csinálnak semmit, csak egész nap alszanak, akkor végleg visszaköltöztettem Bozót, és rágtam a körmömet. Fanni szerencsére ezúttal teljesen egyértelmű jeleit adta, hogy vemhes, láttam, éreztem, hogy szülni fog, és lassan megnyugodtam. 500 grammosra hízva végül négy gyönyörű kölyöknek adott életet, foglalkozott velük, védte őket, ahogy kell. Nagy boldogság, nagy megnyugvás. De még nincs vége.

Másnap észrevettem, hogy az egyik kölyök nem nőtt a többiekkel. Aggódás üzemmód visszakapcsol... Igyekeztem nem sokat zaklatni a családot, de a kölyök miatt rendszeresen benéztem, hogy elmászik, vagy mégis miért nem eszik, de nem láttam semmi különöset. Amíg a többiek szépen gyarapodtak, ő - aki mérete miatt a Drazsé nevet kapta - a születési súlyát tartotta nagy igyekezettel. A tüskéi puhák voltak és kuszák, a pocakja nagyon ritkán volt csak tele, nem sok jóval kecsegtetett az állapota. Egy ilyen kicsi állatkával sajnos nem igazán lehet mit kezdeni, és a tehetetlenség borzasztó volt. Annyi bizalomgerjesztő volt az egészben, hogy Fanni nem dobta el magától, hanem etette és mosdatta ugyanúgy, ahogy a többieket. Egyszer, amikor ki akartam venni alóla, hogy gyorsan megvizsgáljam, még a tenyeremből is kikapta a kölyköt, hogy az bizony az övé, nem viszem sehova. Na meg nem lett rosszabb az állapota, "csak" stagnált, ami persze egy kölyöknél nem normális, de bármelyik nap dönthetett volna úgy, hogy most nekiáll felzárkózni. De nem így történt...

Egy hét elteltével este azt láttam, hogy Drazsé hasa tiszta fekete, mintha nem jött volna ki belőle a kaki, vagy ilyesmi. Próbáltam masszírozgatni, életet lehelni bele, pici nedves ronggyal törölgetni, hátha csak kimaradt a mosdatásból, de semmi... Nehéz szívvel raktam vissza az anyjához, hiszen ott van a legjobb helyen. Minden reggel úgy néztem be hozzájuk, hogy fel voltam készülve a legrosszabbra, de azért amikor másnap reggel tényleg az várt, nem igazán akartam elhinni. Fanni kipakolta az élettelen, hideg testét a ház elé, borzasztó rossz volt látni és hozzáérni. Rég volt, de még írni róla is nehéz. Tudom, csak egy pár grammos öntudatlan rózsaszín valami, vannak ennél nagyobb tragédiák is az életben, de nem volt könnyű, na. Kellett pár perc, amíg összeszedtem magam, aztán eltemettem a kertben a cseresznyefa alá, egy szép gyümölcsös, vidám szalvétába bugyolálva, ami lehet, hogy bután hangzik, de akkor teljesen odaillő volt.

A kálváriának szerencsére ezzel vége is szakadt, legalábbis ami Fannit illeti; Milkánál volt még egy kisebb csavar, de azt már lehet, hogy le sem írom. Aki figyel minket facebookon, az úgyis tudja, mi van Eclipse-szel. Fanta remekül, határozott szigorral, de igazi anyai odaadással felnevelte Dance-t, Dámát és Dottie-t; a lányoknak remélem már a kölykeiről számolhatok be pár hónap múlva, Dance pedig még mindig várja az igazi gazdit. Ezt igazából senki nem érti, aki ismeri, mert egy tündéri kedves és emberközpontú süni, hihetetlen, hogy szinte mindenki elment mellette szó nélkül. Na de ez legyen a legnagyobb bajom, hogy itt marad nekem hónapokig egy ilyen tündérkirályfi :) Őt elnézve sosem bánom ezt a több hónapos aggódást és csalódást. Bármennyire is stresszes szakma ez, a végeredmény mindig kárpótol mindenért :)

Szólj hozzá!